We raised a vampire! – Kérdések és válaszok a The Moog legénységével, PEP!, 2007, ősz

Posted by szept 27 2009

“Te is szerelmes vagy a Tonyóba?” – kérdezte tőlem a Trafó előtt egy tizenéves lányka, majd a választ meg sem várva visítozva elrohant. Ez volt életem első Moog koncertje, nagyjából három évvel ezelőtt. Jobb esetben megdöbbenve, rosszabb esetben megvetően néztek rám a skinny Soho Boyok, és a frufrus London Girlök, mintha csak azt kérdeznék: ‘Mit keress itt Paris Hilton és Britney Spears helytartója…?’

“Sört?” – ezt néhány hónappal később már Miguel kérdi, a Moog új gitárosa a Pótkulcs pultjánál, még a február végétől április elejéig tartó hathetes amerikai turné előtt. “Próbáról jövünk” – meséli a fiú, aki Norbi helyére érkezett a csapatba tavaly decemberben. “Elvileg heti ötöt kéne próbálnunk, aztán ez vagy összejön, vagy nem.” Csodálatos, és egy kicsit fura dolog, hogy itt egy banda, amelyben az itthoni zenebiznisz korábban nem látott fantáziát, Los Angeles egyik legendás kiadójánál debütál lemezével, és magyarok közül elsőként fellépett a South by Southwest fesztiválon. Ezzel olyan zenészekhez csatlakoztak, mint Madonna, a Snow Patrol, vagy a Beastie Boys. “Amerikában a rock a populáris kultúra része. Kint még egy hetven éves is hozzá tud szólni, ha egy társaságban például szóba kerül a Nirvana” -mondja a dobos Gergő, és amúgy Elemi ösztön-módra rágyújt egy cigarettára a kocsma nem dohányzó részén. “De a zenekarok is sokkal komolyabban veszik a zenélést” – folytatja. „Talán ennek köszönhető, hogy ott nem csak a tizenévesek vevők a rockra. Jó lenne Magyarországon is meggyőzni a sznobokat.” Saját bevallásuk szerint tudatosan kerülik, hogy rétegzenét készítsenek, kizárólag a “trendi-indie faszfejeknek”. Nem véletlen, hogy a zenekar repertoárjában ugyanúgy megtalálható pofátlanul slágeres dal, mint az ’eadbanger rock. A trash-smash hatást fokozza, hogy – bár a zenekar sok átalakuláson ment keresztül – még mindig érződik a school band életérzés, amire büszkék, és nem is akarnak elszakadni tőle. “Nem azonosulunk a meg nem értett művészek lelkületével, akik ülnek az elefántcsont tornyukban és hirdetik a zenéjük angol-szász gyökereit. Mi igénytelen zenét csinálunk, amit a lelkesedés hajt gimi óta” – magyarázza Tonyo, a reflektorok fényében hihetetlenül szenvedélyes show man frontember, aki a kávézó homályában inkább emlékeztet egy zárkózott komponistára. “Hát igen… Ott nyilvánvalóan egészen más helyzetben vagyok” – mondja és gyorsan kortyol párat a vörösborából. Furcsa elképzelni ezeket a fiúkat egy címlapfotózáson. “Ja, hát az ilyen helyzetek még érdekesek” – mondja a basszista Csaba, aki a leginkább idegenkedik a kamera előtti pózolástól. “Nem igazán foglalkozunk a külsőségekkel. Nem beszéljük meg a koncert előtt, hogy kin lesz rózsaszín cica naci, és kin bőrkabát”. Habár a srácokon végig nézve bármelyik brit banda másolhatná a stílusukat: szinte mind valószínűtlenül vékonyak, a skinny jeans pedig ugyebár alapfelszereltség. Büszkén nézek végig a mi indie-rock csapatunkon, és látom magam előtt, ahogy majd átveszik a Brit Awards-ot a legjobb nemzetközi új előadó kategóriában. “A család egyelőre nem igazán fogja fel, mi történik velünk” – ránt vissza nevetve a valóságba Ádi, a másik gitáros. “Úgy kezelik, hogy ‘Jól van, Ádámka megy gitározgatni’.” Pedig a Moog 2004-es alakulása óta fellépett Krakkóban, Bécsben és Pozsonyban, befolyásos zenei magazinok írtak róluk Magyarországon és külföldön és bekerültek a fesztiválok véráramába is, az első klipes dal, az I Like You után minden daluk igazi sláger lett. Én már most tudom, hogy ha pár év múlva ha egy Los Angeles-i klubban Moog koncerten járok, Paris Hilton úgy fog köszönteni: “Are you also in love with Tonyo?” És akkor már nem is leszek annyira outsider.

Szöveg:  Steiner Kristóf