Rezeg a léc! – a PEP! magazin interjúja Péterfy Borival

Posted by jún 19 2009

Péterfy Bori. Amikor először meghallottam ezt a nevet, azonnal valami Mikszáth Kálmán, vagy Molnár Ferenc hősnőre asszociáltam. Aztán amikor kaptam egy mailt, melynek a címe „Péterfy Bori fotózása a Szimplában” volt, és a fejemben ez tökéletesen rímelt a „Noszty fiú esete Tóth Marival”-ra, rádöbbentem: ez a párhuzam egyáltalán nem véletlen. Bori abszolút „molnáros” és „mikszáthos”. A szokványos, izzadtságszagú banalitással dacoló, de sosem gyűlölködő lázadó.
   Később vált világossá, hogy színpadon is egy Molnár Ferenc darabban, a Liliomban láttam először – Marikaként. Bár nem voltam Amorf ördögök fan, de ismertem pár számot tőlük, láttam őket néha itt-ott, és mindig megjegyeztem magamban, hogy ez a lány milyen szép. Nem olyan hivalkodóan, mint egy Miss Universe, és nem is olyan diszkréten, mint egy szalagos angolkisasszony – amolyan borisan. Találkozásunkkor is nagyon boris volt – ott ült a Mai Manó teraszán, piros kis felsőt viselt, ikonikus, szőke frufruja hanyag bájjal lógott homlokába, rövid körmei pedig éppen úgy voltak vörösre lakkozva, mintha egy játék baba kezeit vette volna kezelésbe egy kísérletező kedvű kislány.
   A mi Kiss Tibink – stylistunk, divatgurunk és tütü-kölcsönzőnk – azonban egészen más tapasztalatokkal gazdagodott a PEP! címlapfotózásán. Meglátása szerint ugyanis Bori egyáltalán nem kislányosan vonaglott a Szimpla asztalán…

Hallom asztalon fetrengésben is verhetetlen vagy! Hogy érezted magad a fotózáson?

Ez már a harmadik közös fotózásunk volt Dobos Tamással, ezért nagyon lazán ment a dolog. Meg hát tudod, a Hajolj bele a hajamba klipje is fényképekből készült. Több, mint tízezer fotót készítettünk hozzá. Mostanra már hozzászoktam a fotózásokhoz… bár a végeredményt még mindig nem könnyű visszanézni.

Ezt most hogy érted? Kipakolod magad az egész emberiség elé, de te magad nem szeretsz szembesülni saját magaddal?

Csak azokat nem bírom visszanézni, amiken idegennek tűnök saját magamnak. Ez alapból jellemző a színészekre – nem szeretik visszanézni a saját produkcióikat. Tanulás szempontból fontos lehet, de amúgy szörnyű élmény: magamat visszahallgatni, vagy visszanézni inkább szenvedéssel, mint élvezettel jár.

Pedig több filmben is szerepeltél már… Azokat sem nézted meg?

Nem mindent.Igaz nem isjátszottam még tul sokfilmben,pedig nagyon izgat a filmezés.A szinházi előadásainkat viszont igyekszünk izgalmas,nem szokványos módon rögziteni,jó példa erre a FEKETE ország DVD ,és mivel a Nibelung Lakóparkot és a Jeget Mundruczo Kornél rendezte,az archiválásukról is ő gondoskodik

Vannak olyan filmek, amik időről időre eszedbe juttatják, mennyire szeretnél filmezni?

David Lynch filmjeinek képi világa nagyon megmozgat. Példaértékűnek tartom, ahogy a színésznőivel bánik. Fassbindernél is nagyon erősek a női figurák, Tarantinot pedig egyenesen új női imidzsteremtőnek tartom.

Ezen a ponton szinte látom magam előtt, ahogy Bori felpattan az asztalra, és Uma Thurman módra egy rúgással földre teríti a mellettünk nézelődő német turistákat. Egy perc, és hegymászószandálok, fehér frottírzoknik és műanyag csattal rögzíthető hasi-tasik hevernek mindenütt a véráztatta Nagymező utcában… és ez lehetne Péterfy Bori első installációja.

Filmezel, színházban játszol, énekelsz… olyan vagy, mint valami összművészeti kultúrközpont. Mik, vagy kik inspirálnak?

Hát, a képzőművészetet sajnos nem tudom olyan ütemben követni, ahogyan szeretném. Szöllősi Géza állati húsból és szőrből készült művei például lenyűgöznek, és Birkás Ákost is nagyon izgalmas festőnek tartom. Nemrég jártam René Magritte házában. Olyan érzés volt, mintha csak úgy elmennék hozzá vendégségbe. Hihetetlen, hogy egy két négyzetméteres konyhában festette azokat a képeket, amiktől most már az egész világ fejre áll. Ebből is látszik, hogy azért sok minden nem kell, ha megvan a tehetség.

Vannak klasszikus popkult ikonkjaid?

Akiken „felnőttem”, azok a Velvet Underground, David Bovie és Marianne Faithfull. És persze Madonnát is imádom.

Nemrég még a neved egyet jelentett az underground virágzásával, a Hajolj bele a hajamba viszont átlökött a túéoldalra: popkultúra lettél. Hogy éled meg a dolgot?

Hát… én inkább arra gondolok, hogy azok, akik „átlöktek” a pokult oldalra, megmaradnak –e ennél az egy számnál, vagy emelik a lécet magukban, és megugorják azt a kihívást is, hogy ellátogatnak egy koncertemre, vagy megnéznek színházban. Mi mindig azt mondjuk, hogy nekünk a második dallal kezdődik a lemez.

Nem tartasz tőle, hogy darabokra szed a média? Hogy bulvárcirmos leszel?

Nem, mert a bulvárlapokat elhajtom a picsába. Foggal-körömmel óvom magam ezektől, interjúkat sem vállalok velük, mert még az időt is sajnálom rájuk. Kizárólag önhibámon kívül alakulhat úgy, hogy belekeveredem valamilyen bulvártémába.

Elég határozottan alakítod a dolgokat magad körül. Ahogy kommunikálsz a közönségeddel, ahogy a karrieredet alakítod… úgy tűnik, mintha egy pontosan megrajzolt tervet követnél.

Ha nekem valahol van karrierem akkor az a színház. Nyolc év alatt bejártuk az egész világot a Krétakörrel, azt meg, hogy itthon milyen visszhangja van, tényleg leszarom. A lemezünk sikeres, de ilyesmit nem lehet tudatosan alakítani, senki sem sejtette, hogy ezzel a zenével idáig jutunk. Az egyetlen tudatos döntés, hogy bárhol bármit képviselek, az olyan legyen, amit elvárok saját magamtól. Nekem nem hiányzott ez, ami most van, tök jól elvoltam eddig is. Persze örülök neki, hiszen minden alkotó örül, ha elismerik a munkáját.

A munkáid során mennyire vagy control freak? Irányítani akarod a dolgokat, vagy hagyod magad sodródni az árral?

Én csak olyan emberekkel szeretek dolgozni akikkel egy nyelvet beszélek. Ha nem így alakul, görcsös leszek, és nem tudok teljesíteni. Ha viszont olyannal találkozom, aki nálam jobb abban, amit csinál, akkor imádom az instrukciókat. Egy fotózás során például baromira élvezem, ha a fotós parancsolgat nekem. Egymásra kell hatnunk és egymást kell izgalomba hoznunk.

Mi van most a Krétakörrel? Ott már nem tudtátok egymást izgalomba hozni? Mindenhol mást lehet olvasni: megszűntök, megmaradtok, csak átalakultok… akkor most mi van?

Amire a közönség azt mondja, hogy Krétakör az megszűnt. Ezen nincs mit szépíteni. Tény, Hogy Schilling Árpád ezt a nevet, és vele egy-két embert tovább vitt, és nagyon érdekes az irány, ami felé kutakodik, de ennek már semmi köze hozzánk. Pár napja Alföldi Róbert megkérdezte tőlem, akkor is átmentem volna –e a Nemzetibe, ha a Krétakör megmarad. És nem. Így is rengeteget gondolkoztam rajta, de végül azt mondtam: egy év nem a világ. És hát nem egyedül megyek, hanem Rába Rolanddal. Bár nem hiszek az ilyen színházban, remélem sikerül olyasmit csinálni, amiben jól érezzük majd magunkat.

Mit jelent az, hogy nem hiszel az „ilyen” színházban?

Számomra a „kőszínházi” színházi formának vége. Szép, nagy díszlet, szép színes jelmezek, szép zene, a közönség meg halálra unja magát.

Tény, hogy a Nemzeti több negatív hírverést kapott, mint dicséretet. Már a felépítése körül is botrány volt, aztán az előadások buktak meg sorra, nemrég pedig az Alföldi-féle „kirúgós” bulvár botránytól volt hangos a sajtó.

Engem nem érdekel a politika semmilyen szinten, de ez tény: ez a színház kívül-belül tragédia. Én már javasoltam, hogy hívjuk el azt a csomagolóművészt – Christót. Egy szép csomagolópapír sokat dobna az épületen.

Megkönnyebbültem. Már megijedtem, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem tudta elképzelni a Szorokin Jegét a Nemzeti mindenre alkalmatlan színpadán. Pedig a kult-előadást úgy, ahogy van átviszi a csapat. Néhány szereplőt -akik az új Krétakörrel tartanak- lecserélnek ugyan, de még a játéktér sem változik sokat: a közönség a színpadon foglal majd helyet. Emellett pedig nagy „klasszikus” szerepek várnak Borira: jövő évadban ő lesz Elektra Alföldi Róbert Oresztész rendezésében.

Azért hihetetlen ez a sztori… itt egy lány, aki elindult a saját útján, mindenféle szabályokat felrúgva, és most a Nemzeti Színház tagja lett. Mikor kezdtél el árral szemben úszni?

Eleinte szépen, szabályosan vittem a dolgaimat: ovi, ált. isi, gimi… a József Attilába jártam a Feneketlen-tónál. Aztán utána – hála Istennek – már nem ment ilyen simán, mert hogy nem vettek fel a Színművészetire. Akkor azonnal eldöntöttem, hogy engem ezek a szabad csapatok érdekelnek.

Akkor sem élted meg kudarcként, mikor elbuktál a felvételin?

Dehogynem, mert a saját bénaságommal szembesültem. Nyilván tök szar voltam, teljesen jogos, hogy nem vettek fel. Azért már egészen más, mint néhány évvel ezelőtt. Pinter Béla is tanít, Zsótér Sándornak van osztálya… inkább most az a baj, hogy túl sok ember végez színészként, és mivel rosszul működnek a színházak, rengetegen nem kapnak munkát. Éppen az életre nem nevelődnek rá, csak ott elzártan éldegélnek az iskolában.

Amikor elhívtalak a fotózásra, finoman utaltál rá, hogy „villantani” nem szeretnél, mert ez amúgy is túl sokszor kerül elő a neveddel kapcsolatban. Hogy lettél „villantó ikon”?

Ez számomra is meglepő volt. Úgy kezdődött, hogy a Jégben ugye többször is meztelenül vagyok. Az ál-prüdéria – ami jellemző a nemzetre – persze azonnal működni kezdett, és megrökönyödve bámultak, hogy: „Ó, a színpadon meztelen!”. Aztán jött az első klipem, amihez egy fotósorozatból merítettünk ihletet: egy hideg, egyszerű szobában ül egy férfi és egy nő, köröttük egyre több növény van, rajtuk pedig egyre kevesebb ruha. Végül tényleg úgy néznek ki, mint Ádám és Éva a paradicsomban. Miután pedig a második klipben is látszik a meztelen hátam egy másodpercre, már biztos volt, hogy na, én akkor biztos, hogy végképp nem tudok semmi mást, csak vetkőzni.

Szerinted mi az oka annak, hogy nálunk ez még mindig ilyen furcsán hat?

Nálunk minden furcsán hat, nálunk az is furcsán hat, hogy ha biciklizel. Most jöttem haza Rómából, ahol az egész város olyan, mint egy nagy utcai házibuli. Oda kéne kizavarni ezeket a feljelentgetős néniket, hogy lássák: az emberek egész éjszaka buliznak az utcán, mégis a világ legboldogabb nemzete az olasz. Na most kezdődik az ország-fikázás…. Ennyi frusztrációt és irigységet sehol nem tapasztaltam, mint itthon, pedig sok megnyomorított kelet-európai országban jártam. Mindenhol szabadság van, és frissesség.

Arra nem gondoltál, hogy felállj és elmenj?

De igen, csak mire rájöttem, hogy el kell menni innen, már nagyon be voltam ágyazódva ide: a színház, a zenekar… mindent újra kezdeni meg nem lenne erőm. De végül is az elmúlt nyolc évben minden második fél évet külföldön töltöttem.

Azért gondolom a családodhoz is kötődsz. A rólad készült írásokban tételesen leltárba szokás venni, hány művész mi mindennel foglalkozott és foglalkozik a családodban. Mi ezt most kihagyjuk, de egyre kíváncsi vagyok: miért nyilatkoztad, hogy anyukád a legcsodálatosabb ember a családban?

Pont azért, mert ő se nem író, se nem előadóművész, se nem képzőművész! Anyukám és a húgom állandóan azon röhögnek, hogy mindenki meg van említve, csak ők nem. Ők a reszli. Édesanyám tanárnő, a húgom pedig orosz-magyar szakon végzett, és most éppen terhes.

Nem volt iszonyatos teher szembesülni azzal, hogy milyen sikeres a családod?

Dehogynem, de főleg mások miatt. Ilyeneket mondtak, hogy „Neked is össze kéne magad szedni, ilyen családban.” Ráadásul a Krétakör bizonyos emberek fejében még mindig nem egy komolyan vehető dolog. Az mindegy, hogy a Schilling Árpádot a kulturális tevékenységéért lovaggá ütötték Párizsban, azért nálunk maradjon csak az alternatív játszótéren. Sokan éreztették velem, hogy nem vagyok sehol, és nem vagyok senki sem… iszonyú sok sznob van ebben az országban.

De legalább annyi kultúrsznob is. Nem kezdtek még támadni, hogy jobb lett volna, ha maradsz a „föld alatt”?

Olvastam már olyat, hogy „Így lesz az undergroundból mainstream: Nézzétek meg a Péterfy Borit.” De nem érdekel. Ez olyan, mint egy szerep eljátszása: olyankor is annak örülök, ha sikerült úgy megformálni a karaktert, ahogy akartam, nem annak, hogy mások mit szólnak hozzá.

A PEP! nyári számát a szenvedély oltárán áldozzuk fel. Neked mit jelent ez a szó elsősorban?

A munkámat. Nemrég gondolkoztam rajta, hogy ez már szenvedélybetegség. Aki túl sokat van színpadon, és egy ideig nem játszhat, igazi elvonási tüneteket produkál. Az a fura a színészetben, hogy egy előadás egészen más idősíkban, egy másik térben zajlik. Nem tudod beilleszteni ebbe a földi huszonnégy órába. Rendesen elrepít, olyan, mint a kábítószer, csak nem káros… bár ki tudja, talán az is. Gondolj bele, mekkora flash, hogy egy szerep, az igazából nem is te vagy. Olyan dolgokat csinálsz meg, amiket magadtól soha. Egyébként is nagyon nyitott vagyok mindenféle káros szenvedélyre, de szerencsére ez függőséghez soha nem vezetett. Valahogy mindig értékesebb voltam magamnak egészségesen.

De azért rezget a léc?

Persze, mindig kell, hogy rezegjen, úgy izgalmas! De ugyanakkor annyira izgalmas élni, és bevállalni a valóságot. Izgibb, mint elmenekülni előle. Viszont abszolút megértem azt, akiknek nem megy. Csak ne gyűlölködjön, és a szenvedélye ne buta indulatban összpontosuljon.

Bele kell kortyolnom a narancslevembe, mielőtt neccesebb témák felé eveznék, és Bori „elküldene a picsába”, amiért a magánéletéről faggatom. Merényi Dávid – aki a Love Band koncertjein látványfelelős, és a Hajolj bele a hajamba tízezer kockája is az ő munkájának gyümölcse – a legenda szerint egyszerűen csak kinézte magának Borit egy előadás alatt, és aznap este már együtt mentek haza. Bori és Dávid mostanra férj és feleség.

Szenvedélyes szerelmes vagy?

Rettentően! Iszonyúan féltékeny, üvöltve veszekedős szerelmes voltam. Az egész addig tartott, míg ki nem kaptam egy pasit, aki nem csak rajtam, de mindenen túltett… egy szörnyeteget. És akkor rájöttem, hogy ez egyáltalán nem jó. Akkor lecsillapodtam.

És most mi a helyzet? Béke, nyugalom, és telenovellák?

Neeem, hát azért kell valamiből táplálkozni! Egyébként sem vagyunk otthon szinte soha. Dávid művészileg inspirál, és rengeteget dolgozunk együtt. Az új klipet is közösen csináljuk.

Nem félsz attól, hogy ha egyszer majd külön akartok dolgozni, akkor a művészi ellentétek kapcsolati válsághoz vezetnek?

Ez intelligencia kérdése. Nyilván ezek nehéz helyzetek… de hát ő is fotóz mást rajtam kívül!

És olyankor nem vagy féltékeny?

De! Ezt sajnos emelt fővel kell viselni.

Steiner Kristóf