Barbie egy ribanc? – a legendás baba dícsérete – PEP! magazin, 2007, ősz

Posted by szept 23 2009

Szeretünk, Barbie!

Barbie egy ribanc! – ez a jelmondat számtalan pólót díszített az elmúlt szezon fesztiválidőszaka alatt. Engem, aki nap mint nap mélységes tiszteletemről biztosítom saját Barbie babáimat, a depresszió legmélyebb bugyraiba taszított e kegyetlen vád. Ő ugyanis a mindenkor szeplőtelen szűz. A ribancok pedig mi vagyunk!

Hiszen míg az emberek nagyrésze úgy cserélgeti a pasikat/csajokat, mint Özge a kutyaruháit, Barbie negyvenhárom éven át kitartott Ken mellett. Míg a hús-vér szövetekkel rendelkező lánykák combját már huszas éveik elejére egész narancsvidék borítja, a mi plasztik fantasztikumunk 1959 óta csak feszesebb és formásabb lett. Gyarló pillanatainkban tehát fontoljuk meg alaposan a derogáló pólófelirat viselését, tervezzünk inkább egy “Irigy vagyok Barbie-ra, mert mindenben jobb nálam!” feliratú haute couture darabot. Bár még ezzel sem érhetjük utol Őt, akinek Donatella Versace és Diane von Fürstenberg tervez egyedi kreációkat.

Mire a Willows nevű fiktív városkát boldogító Barbara Millicent Roberts az első születésnapját ünnepelte, már 350.000 darab talált gazdára. Nagyjából ezzel egyidőben el is indult a bojkott ellene: szülők ezrei lázadtak fel lányaik (és kissé zavart identitású fiaik) új bálványa ellen. Közéjük tartozott az édesapám is. Mert némileg nehezen dolgozta fel, hogy a fia matchboxok és G.I.-Joe-k helyett babázik. Pedig milyen csodálatos idők voltak, mikor unokatesómmal, Szandrával egész napokon át ki sem mozdultunk a babaszobánkból! Első két űbergagyi Barbie hamisítványainkat elneveztük Jutkának és Marinak. Én kezeltem a szőke Juditot, aki sose kapta meg a pasit, mindig a leggázabb ruhák jutottak neki, ráadásul még a rúzsa is el volt kenődve. A brunette Marika meg persze mindent megkapott, amit akart. Nem csoda hát, hogy hamarosan besokalltam, és eredeti Barbie-t akartam, aki – úgy testi adottságaiban, mint stílusérzékében – felülmúlja a fellengzős, sznob Marit. Ekkor kezdődött minden…

Egy görögországi nyaralás során megpillantottam álmaim Barbie babáját: lila, tüll ruha, arisztokratikusan feltűzött, platinaszőke haj, és ledér, kiszámíthatatlan félmosoly. Mamával nem volt gond, ő amúgy is Óz a nagy varázslón, és Mary Poppinson nevelt fel, nem is sejtve, hogy ez nálam csak olaj a melegedő tűzre, de Papa hallani sem akart az én lila lulus királykisasszonyomról. Ekkor követtem el életem egyik legmerészebb (és minden bizonnyal legférfiasabb) tettét: a csilli-villi játéküzlet kellős közepén jó hangosan megszívtam az orromat, és olyat köptem a márványpadlóra, hogy azonnal kitehették volna a “Vigyázat, csúszós felület!” táblát. Az apám pedig válaszul – életében először – egy iszonyatos pofont kevert le nekem. Ettől a ponttól már simán ment minden: papa bűnbánatot gyakorol, Barbie a kosárba, a tízéves Kristófka pedig felhőtlenül boldog.

E szent naptól kezdve úgy gyűjtöttem a Barbie babákat, mint a Kékszakállú Herceg az asszonyokat a hetedik ajtó mögé. Időközben rákattantam a gyűjtőknek készült, limitált szériás darabokra, és – egybeolvasztva két szenvedélyemet, a mozi és a babák világát – olyan modelleket szereztem be, mint Scarlett O’Hara, az Elfújta a szél hősnője, vagy a rózsaszín masnis ruhában parádézó Marilyn Monroe. Ráhajtottam a ritkaságokra, mint az 1965-ös Ottalvós Buli Barbie amely mellé meglepetésként egy Hogyan fogyjunk le című kötetet kapott minden vásárló. A mű egyetlen mondatból állt: “Ne egyél!”

Ugyanakkor viszont Kentől, Barbie levendulaszínű öltönybe bújtatott pasijától egyenesen hányingerem volt. Egy alkalommal pedig, mikor újabb ritkaság után kutattam a neten, sokkoló hírre lettem figyelmes: Ken valójában meleg, és Barbie rajtakapta őt, amint gay pornót nézett a közös hálószobájukban. Ebben a pillanatban pengeként hasított át az agyamon a felismerés: azért utáltam Kent, mert féltékeny voltam. Nekem egyetlen nő kellett, ő pedig nem más, csakis Barbie. Őt viszont nyilvánvalóan nem kaphatom meg, hiszen  – bármennyire is fáj leírni – csak egy műanyagdarab. A gondolattól pedig, hogy egy igazi, élő nő – aki pukizik, böfög, menstruál, és egyszer majd megöregszik – legyen a párom egyszerűen a hideg is kirázott. Azt hiszem ekkor lettem visszavonhatatlanul és végérvényesen meleg. Mindössze tizenhárom évesen Barbie rádöbbentett, ki is vagyok valójában. Azóta nincsenek averzióim a pasijával kapcsolatban… sőt, egy meztelen Ken baba is osztozik a szakrális polcon, amelyen a Barbie gyűjteményem legbecsesebb tagja, Elisa Doolitle is helyet foglal.

Barbie-zás közben a lelkünk megszabadul a felesleges sallangoktól, és néhány lopott órára a legvadabb, legmocskosabb vágyaink is teljesülhetnek. Tegyük a kezünket a szívünkre: ki nem játszott olyat a Barbie-jával gyerekként, hogy a csajszi a babatársadalom legnagyobb ordas cafkája? Nem véletlen, hogy Paris Hilton első számú példaképe is Ő. A kezünkben tartott baba azzá válhat, akivé lenni akarunk: beszóhat a főnöknek, shoppingolhat a Rodeo Drive-on, és koncerten felmehet a színpadra lesmárolni kedvenc magyar együttesének frontemberét. A hátborzongató igazság tehát az, hogy valójában nem mi játszunk Barbie-val. Sokkal inkább ő játszik velünk. És mi élvezzük!

Szöveg:  Steiner Kristóf